A gésák eredete nem annyira régi keletű, mint azt a legtöbb ember gondolná. A Heian-korszakban (794–1185), már a gésák megjelenése előtt voltak olyan nők, akik művészként dolgoztak, gésaként csak később kezdték őket nevezni. 1589-ben Toyotomi Hideyoshi elrendelte, hogy Kyoto környékén egy negyedet – melyet fallal vettek körül – kifejezetten a gyönyörök számára különítsenek el. Ez volt Shimabara. A negyed fő tevékenysége a művészetek élvezete, az italozás és a luxusszínvonalú prostitúció volt. A kurtizánok (oiran) drága prostituáltak voltak és vonzották a gazdag vendégeket. Több művész is dolgozott a negyedben, akik zenével, tánccal, költészettel szórakoztatták a vendégeket. Hosszú időn át ezek a művészek férfiak voltak, őket nevezték először gésának.
Mint a japán kultúra legtöbb eleme, a kurtizánok világa is meglehetősen bonyolult volt. Minden férfinak, aki együtt kívánt lenni egy oirannal, nehéz rituálékat, szokásokat kellett betartania, és csak a nagyon gazdag és nemes férfiak tehették ezt meg. Emiatt több teaház (ocsaja) jött létre Simabarán kívül is, néhányukban olcsóbb prostitúciót kínáltak. Azonban néhány nő a táncot és a zenét tökélyre fejlesztette, ők lettek az odorikók („táncoló lányok”). Hamar nagy népszerűségre tettek szert, majd felvették a gésa elnevezést. 1700 körül a női gésák már sokkal népszerűbbek voltak, mint a férfiak, néhány évvel később pedig majdnem minden gésa nő volt.
Az állam törvényeket hozott, miszerint a gésák számára tiltott a prostitúció, csak a szórakoztatásra kaptak engedélyt. Ezen törvények egyike kimondta, hogy övüket (obi) kimonójuk hátulján kell megkötniük, ami megnehezítette annak levételét. Hajviseletüket, sminkjüket, ruházatukat szintén egyszerűbben kellett kialakítaniuk, mint az oiranoké volt, mert a gésáknak a szépségüket kellett megjeleníteniük a művészetükben, nem pedig a testüket. A rendelet nagy vitákat eredményezett. Néhány hivatalos személy úgy vélte, a prostituáltaknak és gésáknak csak a munkamódszere eltérő, ám ugyanazért a célért, a fizetett szexért dolgoznak, és hogy minden prostituáltat a továbbiakban gésának kellene nevezni. Végül a kormány úgy határozott, határt von a két csoport közé, mondván, a gésák jóval kifinomultabbak, és nem kellene őket a „prostituált” kifejezéssel bemocskolni. A gésák hamarosan az oiranok népszerűségét is felülmúlták, így 1750-re az oiranok el is tűntek. Ezután újabb gésanegyedek, azaz hanamacsik jöttek létre Kyotoban és más városokban.
A 19. századra a gésák valamivel jobb társadalmi pozícióba kerültek, mint a nők általában, de problémáik is akadtak a japán társadalomban. Előfordult, hogy szegény családok eladták lányaikat egy-egy hanamacsi teaházának. Voltak gazdag férfiak (danna), akik sok pénzt fizetettek azért, hogy személyes figyelmet kapjanak egy gésától. A gésák nem mehetettek férjhez, így lehetett dannájuk, aki költségeiket fedezte. Más férfiak arra áldoztak hatalmas összegeket, hogy egy-egy új gésalány szüzességét elvehessék (mizuage).
A Meiji-restauráció idején a gésák tisztelete és hírneve új erőre kapott, a második világháború után pedig még inkább. Komoly törvényeket alkottak meg védelmükre. Többé nem lehetett fiatal lányokat eladni a teaházaknak, és a fiatal gésák szüzességét sem lehetett megvenni. Azóta a nők saját szabad akaratukból választhatják a gésák életét.
A görög kultúrában hasonló szerepük volt a hetéráknak, akik művelt társként és prostituáltként töltöttek be szerepet az ősi görög társadalomban. A hetérák független, és gyakran befolyásos nők voltak, akikkel szemben követelmény volt az egyedi, jellegzetes öltözet és az adófizetés is. Szintén a gésákhoz, vagy még inkább az oiranokhoz hasonló tanult szórakoztató hölgyek és egyben prostituáltak voltak a korai babiloni nadituk, valamint a koreai kisaengek (vagy gisaeng, magyarul kinjo). |